„Inkább becsületben meghalni, mint becstelenül élni!” – idézte beszédében dr. Szobonya Zoltán 1956-os mártír utolsó szavait Rideg László, a Bács-Kiskun Vármegyei Közgyűlés elnöke. Hozzátette: az 1956-os forradalom emblematikus alakjának életében és munkásságában megtestesült a becsület, a tisztesség. A jánoshalmi forradalmár volt az, aki – miután az emberek utcára vonulva kiszabadították a letartóztatásból – megszervezte a járási, megyei, valamint a környező községek forradalmi bizottságainak megalakulását, és nevéhez fűződik a Nemzetőrség munkájának járási szintű összehangolása is. 

Mint Rideg László kiemelte: az 1958. szeptember 29-én kivégzett dr. Szobonya Zoltán mellett egyúttal a névtelen és az ismert vármegyei hősök előtt is tiszteleg Bács-Kiskun vármegye azzal, hogy kivégzésének évfordulóját emléknappá tette.

„A diktatúra ideje alatt internáltak, kitelepítettek, a munkatáborokba elhurcoltak, az elítéltek, a fogva tartás során meghaltak, agyonvertek, kivégzettek készítették elő az 1956-os forradalom és szabadságharcot. Rengetegen vannak néven nevezve, és sajnos még mindig névtelenül” - emelte ki előadásában dr. Bank Barbara egyetemi adjunktus, történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága munkatársa. Hozzátette: kötelességünk, hogy ezeket a sorsokat feldolgozzuk, hiszen ez a történelmünk. 

„Azért jövünk el évről-évre emlékezni és emlékeztetni, mert a mártírok és a meghurcoltak előtti főhajtás egyúttal az igazság felvállalását is jelenti. A mi feladatunk nem lehet más, mint hűen bemutatni a múltat, félelem nélkül, szabadon” – fogalmazott Szobonya Csilla, dr. Szobonya Zoltán lánya.

Az eseményen 17 emléklapot osztottak ki – részben posztumusz – olyan honfitársaink számára, akik elszenvedték ezt a diktatórikus és igazságtalan nehéz időszakot Bács-Kiskunban.  

Oklevélben részesültek:

DUDUKA ISTVÁNNÉ, született TÓTH KATALIN MÁRIA és SZABÓ GUSZTÁVNÉ született TÓTH JUDIT LÍDIA 

Édesapjuk korábban a csendőrségnél szolgált. Egyik éjszaka a rákosista karhatalom emberei lőfegyvert rejtettek el dunavecsei házuk padlásán, a puskát néhány nappal később „véletlenül” megtalálták egy házkutatás során. Az apát „az államhatalom megdöntésére irányuló tevékenység” vádjával 1952-ben hat évre ítélték. A család kenyérkereső nélkül maradt, osztályidegennek nyilvánították őket, ezért a lányok nem tanulhattak tovább.  Apjuk a forradalom napjaiban szabadult, azonnal csatlakozott a szabadságharcosokhoz, ezért újabb hat évre ítélték. Szabadulása után dolgozni nem tudott, a börtönévek annyira megrongálták testi és lelki erejét, hogy állandó ápolásra, gyógykezelésre szorult. 

KULCSÁR LAJOS

1944-ben született Szalkszentmártonban. Apja társtulajdonosa volt egy malomnak, ezért az ötvenes években kuláknak bélyegezték. A malmot államosították. Az apa külföldre próbált menekülni, de elfogták. „A népi demokratikus államrend elleni izgatás” és „tiltott határátlépés kísérlete” vádjában találták bűnösnek és két év négy hónap szabadságvesztésre ítélték. A család kenyérkereső nélkül maradt, folyamatos megfigyelésnek, zaklatásnak voltak kitéve.

Emléklapot vehet át Gyökeres Gáborné, és posztumusz emléklapot kap férje, Gyökeres Gábor:

GYÖKERES GÁBORNÉ, született BORBÉLY TERÉZIA

Édesapját 1944. decemberében többedmagával a szalkszentmártoni községházára rendelték. Ekkor közölték velük, hogy a Szovjetunióba szállítják őket „malenkij robot”-ra. Fegyveres kísérettel vitték őket vonattal Kunszentmiklósra, ahol a helyben és Tasson begyűjtött férfiakkal együtt marhavagonba terelték őket. A dnyepropetrovszki lágerbe kerültek, ahol kényszermunkát végeztettek velük. Az embertelen bánásmód és körülmények miatt szervezete olyannyira legyengült, hogy 1945. április negyedikén tífuszban elhunyt. 

GYÖKERES GÁBOR 

Szülei saját földjükön gazdálkodó parasztok voltak, a Rákosi- rendszerben előbb kuláklistára kerültek, majd kilakoltatták őket szalkszentmártoni otthonukból. A huszonegy éves Gyökeres Gábort mint kulákivadékot a Magyar Néphadsereg munkaszolgálatos alakulatába sorozták be 1951-ben. Itt a kemény fizikai munka mellett az osztályidegen fiatalemberek politikai átnevelése is zajlott. Életkörülményeik alig voltak jobbak a rabszolgákénál: elégtelen volt az élelmiszerellátásuk, tisztálkodási lehetőségeiket korlátozták, öltözetük hiányos volt, otthonról levelet, csomagot nem kaphattak. 

Emléklapot vehet át:

CSATAI ISTVÁN 

A forradalom napjaiban húszéves fiatalember éppen udvarolni indult, amikor egy barátja rábeszélésére csatlakozott a községháza előtt gyülekezőkhöz. A forradalom akasztói eseményei során mindössze annyit tett, hogy kihúzta a hivatal egyik asztalának fiókját. Senkit nem bántalmazott, senkire fegyvert nem fogott. 1957. márciusában mégis letartóztatták. Izgatás és garázdaság vétségért 1957. december végéig tartották rácsok mögött. Szabadulása után további zaklatásoknak, megfigyeléseknek nem volt kitéve, de az események az ő életére is örök bélyeget nyomtak.

Emléklapot vehet át:

LŐRINCZ ISTVÁN 

Dunapentelén, a mai Dunaújvárosban született 1951-ben. Gyerekkorát Tiszaalpáron töltötte, majd Lakitelekre került. Ellenzéki magatartása miatt a rendőrök többször is bántalmazták a jellegzetes kalapja miatt Rumcájsznak becézett férfit. Katonakorában méltánytalan eljárásokban volt része, a retorziókat a Magyar Néphadsereg büntető zászlóaljában úszta meg. A nyolcvanas években csatlakozott a Lezsák Sándor köré csoportosult ellenzékiekhez, három évtizeden át volt a politikus segítője, munkatársa.

Posztumusz emléklapot kap: Bognár István és Suhajda Mihály.

Az oklevelet átveszi: Suhajda Antal, Suhajda Mihály fia, Akasztó község polgármestere.

BOGNÁR ISTVÁN

A második világháborúban amerikai hadifogságba esett, ahonnan megszökött. 1945. decemberében tért haza Akasztóra. Kiváló szónok volt, ennek is köszönhetően a Kisgazdapárt járási titkárává választották. 1950-ben igaztalan vádak alapján fél évre bebörtönözték. 56 októberében közfelkiáltással a tízfős Nemzeti Bizottság elnökévé választották. Az ő vezetésével gyűjtötték be a vadászpuskákat, megelőzve az esetleges túlkapásokat. A forradalomban játszott szerepéért ismét szabadságvesztésre ítélték. Szabadulása után sem képzettségének, sem képességeinek megfelelő álláshoz nem juthatott. 

SUHAJDA MIHÁLY

Az 1956-os akasztói események egyik fontos szereplője, a helyi Nemzeti Bizottság alelnöke volt. Előtte tíz évig törzsőrmesterként szolgált a Nemzeti Hadseregben. Ötvenhatos tevékenységéért, valamint a Horthy- hadseregben betöltött pozíciója miatt ő kapta a leghosszabb szabadságvesztést az akasztóiak közül. 1957. márciusában szállították a tököli börtönbe, ahol többször kivégzéssel fenyegették, otthon maradt családtagjait, feleségét és gyermekeit pedig szibériai száműzetéssel. 1957 karácsonyán tért haza a fogságból, amelynek részleteiről feleségén kívül senkinek sem beszélt. 

Posztumusz emléklapot kap: Szabadi Márton, Herke János, Hollósi József, Fogl Mátyás.

Az emléklapot átveszi: Bán Róbert, Tázlár Község polgármestere.

SZABADI MÁRTON

Homokmégyen született, jogi végzettséget szerzett, ennek köszönhetően 1932-ben Prónayfalva, a mai Tázlár körjegyzőjévé nevezték ki. 1944/45 telén szembeszegülve a Vörös Hadsereg elvárásaival, sikeresen akadályozta meg a német nemzetiségű lakosság kényszermunka-táborokba hurcolását. Tázlár főjegyzői posztját 1953-ig töltötte be, szovjetellenes nézetei miatt egy évvel később letartóztatták. A koncepciós vádak szerint ugyanis csatlakozott egy helyi szervezethez, amely „imperialista támadás” esetén fegyverrel támogatta volna a külföldi csapatokat. 

HERKE JÁNOS

A Tázláron született Herke János a második világháború végén Dániában esett hadifogságba harmincöt esztendős korában. Innen szállították a Szovjetunióba kényszermunkára. Több, mint két évig embertelen körülmények között dolgoztatták hóban-fagyban, étlen- szomjan messzi bányákban, vagy a termőföldeken. 1947. június végén szabadult, Debrecenben ért magyar földre transzportjával. Innen gyalogszerrel indult haza Tázlárra. Dúzs Katalinnak kötött házasságából három gyermeke született. Herke János az őt ért lelki és fizikai megpróbáltatások ellenére szép kort ért meg, 1998-ban 89 évesen hunyt el szülőfalujában. 

HOLLÓSI JÓZSEF

Hirsch Józsefként született Tázláron. A Vörös Hadsereg 1945. januárjától kezdte összefogdosni és kényszermunkára vinni a térségből a munkaképes férfiakat. Tázlár község vezetése mindent megtett annak érdekében, hogy német nemzetiségű lakosait megmentse a deportálástól. Hirsch Józsefet elvitték volna, de szerencséjére éppen akkor vidéken volt havat lapátolni. Származása, németes hangzású neve miatt azonban állandó rettegésben telt az élete. Részben emiatt is, amint lehetett, Hirschről Hollósira magyarosította a nevét. 1984. júniusában hunyt el szülőfalujában.

FOGL MÁTYÁS

Tázláron született 1905-ben, innen hurcolták el 1945. januárjában. A Vörös Hadsereg módszeresen és kvóta alapján kezdte összegyűjteni a munkaképes férfiakat, hogy őket „malenkij robotra” a Szovjetunióba szállítsa. Így került az egyik transzportba az akkor negyvenesztendős Fogl Mátyás is. A beígért „kis munka” helyett a deportáltakat embertelen körülmények között dolgoztatták az Ural és a Kaukázus bányáiban, kolhozaiban. A kényszermunka, a kegyetlen bánásmód, az éhezés és az egészségtelen körülmények miatt Fogl Mátyás 1945. novemberében elhunyt. 

Posztumusz emléklapot kap: Lehr Imre

Az emléklapot átveszi: lánya, Balogh Ádámné 

LEHR IMRE 

Soltvadkerten született 1913-ban, de Tázláron telepedett le, itt is alapított családot. Innen került a második világháború során a keleti frontra, ahol hadifogságba esett. Több bajtársával együtt kényszermunka-táborba került, ahonnan nem tért vissza. A Kiskőrösi Járásbíróság végzése szerint 1944. októberében a szerbiai Óbecsén hunyt el. Hozzátartozói 1949-ben kapták meg a holttá nyilvánítási végzést. 

Posztumusz emléklapot kap: Lajos Józsefné

Az emléklapot átveszi: lánya, Fábián Józsefné

LAJOS JÓZSEFNÉ, született HOLLÓSI (HIRSCH) KATALIN 

Alig tizenkilenc éves volt, amikor németes hangzású neve miatt „malenkij robot”-ra hurcolták a Szovjetunióba. Előbb egy bányában, majd egy kolhozban dolgoztatták. Két és fél évnyi rabszolgamunka után 1947. októberében indították útnak Magyarországra. Debrecenben őt is ellátták élelmiszerrel, a szükséges igazolásokkal és személyi okmányokkal, valamint egy jótanáccsal: „ha nem akar visszatérti a Szovjetunióba, akkor senkinek se beszéljen az ott történtekről”.

Posztumusz emléklapot kap: vitéz Katus Imre

Az emléklapot átveszi: unokája, Katus Károly

VITÉZ KATUS IMRE 

1890-ben született, az első világháborúban harcolt az olasz és az orosz fronton is. 1917. tavaszán hadifogságba esett, ahonnan két évvel később megszökött. Szolgálatra jelentkezett a Szegeden megalakuló Nemzeti Hadseregbe. Horthy Miklós 1924-ben vitézzé avatta és kelebiai vitézi telekkel jutalmazta. 1944-ben az újvidéki hídért vívott összecsapásban súlyosan megsebesült, két év múlva meghalt. A II. Világháborús Bűnöket Vizsgáló Bizottság 1949-ben kihantoltatná holttestét, de tisztázzák a vádak alól, így kelebiai nyughelye háborítatlan marad. Családját azonban az új hatalom kuláklistázza és teljes vagyonelkobzással sújtja. 

Posztumusz emléklapot kap: Soós Péter Ferenc

Az emléklapot átveszi: lánya, Brandt Lajosné

SOÓS PÉTER FERENC

Mint oly sok, mezőgazdaságból élő családot, az övét is kulákká nyilvánították, apját bebörtönözték. Egyszer az előírtnál három nappal később vetette el a búzát, ezért őt magát is le akarták ültetni. A család minden vagyonát pénzzé tette, végül egy budapesti ügyvéd mentette meg a börtöntől. A helyi termelőszövetkezetbe sosem lépett be, noha többször is erősen kényszerítették erre. Hogy ne váljon „közveszélyes munkakerülővé”, egy dunaföldvári sörfőzdében dolgozott. A solti TÜZÉP-telepről ment nyugdíjba.