Kétszáz évvel ezelőtt, 1823. január 22-én Kölcsey Ferenc befejezte Hymnus, a’ Magyar nép zivataros századaiból című költeményét. Majdnem hat esztendővel később, csak 1828 decemberében jelent meg az Aurora című folyóiratban. Azon a januári napon Kölcsey valószínűleg nem gondolta, hogy a vers, amelyet befejezett, egyszer még Magyarország hivatalos himnusza lesz. Ha tudta volna előre, talán meg sem tudja írni. Azt mondhatjuk, jó, hogy nem látta előre. A versnek nem tesz jót, ha vala­milyen előre megfontolt szándékkal írják. A nagy vers, mint mondják, szinte kiszakad az alkotójából, váratlanul, mindenféle előjel nélkül jön létre.

Elképzelem azt a valószínűleg zimankós, cudar januári napot Szatmárcsekén. A Himnusz kézirata nagyjából elkészült, már csak a tisztázás, a kisebb javítgatások vannak hátra. Kölcsey ül a dolgozószobájában, a kandallóban ropog a tűz, odakint a fagyba dermedt világ, csak a templom harangját hallani olykor, és az udvarház mögötti istállókból a tehenek bőgését, a lovak nyerítését. Figyelmesen átolvassa a kéziratot, itt-ott áthúz egy szót, fölé ír egy másikat, majd az egész szöveget átmásolja egy tiszta, üres papirosra. Elkészült, gondolja, ebből már sem elvenni nem lehet, sem hozzátenni. Titokzatos, misztikus pillanat. Valami megszületett, és a papíron megtestesült.

Kölcsey életrajzából is tudhatjuk, milyen lelki és szellemi válságokat élt meg rövid élete során. A mélypontokat, hullámvölgyeket szikrázó, alkotással és a szellem fényével telített periódusok követték. Egy ilyen ragyogó és – mai kifejezéssel élve – páratlanul kreatív időszakának legfénylőbb állócsillaga lett Himnusz című verse, amelyet ma minden magát magyarnak valló ember ismer. Kevés ilyen hatású vers született az amúgy káprázatosan gazdag magyar nyelvű irodalomban. Talán még Vörösmarty Szózata fogható hozzá. A Himnusz valódi himnusszá válásához azonban nem lett volna elég, ha Kölcsey pusztán „csak” megírja, aztán megjelenik első verseskötetében. Ha így lett volna, akkor ma néhány irodalomkedvelőn kívül senki nem ismerné ezt a művét. Hogy nem így lett, abban múlhatatlan érdemei vannak Erkel Ferencnek, aki szinte regénybe illő módon zenésítette meg Kölcsey versét.

A Nemzeti Színház 1844-ben pályázatot írt ki a Himnusz megzenésítésére. Bartay András, a teátrum igazgatója véletlenül találkozott Erkel Ferenccel valamelyik pesti utcán, majd rábeszélte, hogy induljon ő is a pályázaton. Miután felhívta a lakására, és a lelkére beszélt, a következő történt – és itt átadom a szót az erre a jelenetre négy évtized távolából visszaemlékező Erkelnek: „betuszkolt engem a mellékszobába, ahol egy kopott zongora sárgállott. Odatett egy ív kottapapírost, melléje a szöveget. – Csináld meg rögtön. – De bátyám, hova gondol! Nem szivarsodrás az, hogy csak rögtön… – Meg kell csinálni! – Nem lehet, késő már! – Felelet helyett Bartay egyet lépett. Kifordult az ajtón, s rám fordította a kulcsot. Még csak annyit hallottam: – Alászolgálja! – Állok, mint Nepomuki János. Hallom, ahogy a külső ajtó is csukódik, záródik. No, kutyateremtette: szépen vagyunk! Csend van. Ülök és gondolkodok: hát hogy is kellene azt a Himnuszt megcsinálni? Elém teszem a szöveget. Olvasom. Megint gondolkodok. És amint így elgondolkozom, eszembe jut az én első tanítómesteremnek a szava, aki Pozsonyban tanított. Azt mondta: – Fiam, mikor valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok szava jusson először eszedbe. És ott a szoba csöndességében, megzendülnek az én fülemben a pozsonyi harangok. Áhítat száll meg. A kezemet a zongorára teszem és hang hang után olvad. Egy óra sem telik belé, megvan a Himnusz…”

Ebből a visszaemlékezésből is látható, hogy néha milyen apróságoktól függ valami sorsfordító, katartikus erejű mű létrejötte. Jelen esetben egy színházigazgató és egy zeneszerző véletlen találkozásától egy pesti utcán, kevéssel a pályázati határidő letelte előtt. Erkel kivételes zeneszerzői érzékenysége kellett ahhoz, hogy Kölcsey Himnusza valódi himnusszá válhasson. Illetve ez sem volt elég. Mert ahhoz, hogy a Himnusz tényleg Magyarország himnusza legyen, kellett még az is, hogy a magyarok a magukénak érezzék.

A mi himnuszunkban van valami, ami miatt minden magyar ember számára jelent valamit, valami fontosat és nehezen megmagyarázhatót. A nagy művek ismérve, hogy olvasójuk vagy hallgatójuk úgy érzi, mintha a mű helyette mondana ki valami nagyon fontosat. Mintha a mű a szívéből beszélne, szívének legtitkosabb, legőszintébb vágyait és álmait fejezné ki. A magyarok ezt érzik meg a Himnuszban, ezt a titokzatos mozzanatot, hogy ez az imádság tényleg a mi szívünkből fakad, valóban a mi fohászunk, minden egyes magyar ember fohásza a Teremtőhöz.

Kölcsey és Erkel közös műve találkozott a magyarság mélyben dobogó, közös szívével. Kivételes pillanat, egy nemzet életében nagyon ritkán adatik meg hasonló. Egy anekdota szerint Rákosi Mátyás új himnuszt szeretett volna, amelynek elkészítésére Kodály Zoltánt és Illyés Gyulát kérte volna fel. Kodály a felkérést kategorikusan elhárította azzal, hogy minek új himnusz, amikor van nekünk himnuszunk, amelynél jobb nem kell. És csodák csodája, valamiért Rákosi sem erőltette tovább őrült elképzelését. Úgy tűnik, himnuszunk valóban égi oltalom alatt áll. A Himnusz arra is emlékeztet bennünket minden egyes alkalommal, hogy szívünkben összetartozunk, hogy valóban létezik valami, amit most nevezzünk szellemi, lelki összetartozásnak. A magyarságnak olyan egysége ez, amelyet nem bonthat meg semmiféle ideológiai, politikai akarat.

Kölcsey azon a régi januári napon nem láthatta mindezt előre. De annyit azért bizonyosan érzékelt, hogy a vers, amelyet letisztázott íróasztalánál, bizony jól sikerült. Valami a világra jött azon a téli napon Szatmárcsekén, ami aztán az egész magyarság lelki-szellemi életére döntő hatásúnak bizonyult.

Forrás/képek: kronika.hu/Győrffy Ákos