Trumpetarius Péter – Legenda Bács-Kiskunból

Hallgassa meg

Bánatos orcával üldögélt az óriás diófa vastag ágán a kis Jucus, mezítelen lába szárát vékony ágacskával ütögetve.
– Hát téged meg mi lelt, lelkem, galambom? – szólt fel hozzá az apja, jó Márton gazda, a szép Lajosülése birtok nagy házának udvarán.
– Sajnálom a Péter tatát – felelte a kisleány.
– Aztán miért?
– Mert szegénynek immár egészen megzápult az agya veleje – mutatott a ház felé Jucus, ahol az ámbitus kőkorlátja mögött magas támlájú, súlyos székében Trumpetarius Péter hunyorgatta vén szemét, sárga bajsza alatt pipacsutoráját szopogatva, míg kékeres keze báránybőr takaróval fedett ölében nyugodott.
– Aztán honnét veszed, te csipisz, hogy a dédapádnak elment az esze? – kérdezte Márton gazda.
– Onnét, hogy már egészen nagy bolondságokat beszél – közölte apjával a gyermek. – Az imént is a pipaszárral rábökött erre a fára, amin most ülök, és azt mondta, hogy ez itten a Turahán bég óriás vitéze, akit ő maga vágott le.
– Mesét mondani kisleányoknak még nem bolondság!
– De az már igen, hogy a birkaitatóra azt mondja, az a Varna-tó, melynek partján Hunyadi Jánossal haditanácsot tartottak, a trágyadomb pedig nem más, mint az a magaslat, ahol a janicsárok megölték Ulászló királyt.
Jó Márton gazda értette már, hol a baj. Nagyapja, vitéz Trumpetarius Péter immár éltének 84. évében járt, és hát – nincs ezen mit szépíteni! – a fejében jócskán összekeveredtek a jelen képei a múlt fel-felvillanó emlékeivel. Annak veleje viszont, amiről néhány álmodozó, rekedt sóhajtás kíséretében beszélt, mindig igaz volt, csak épp érteni kellett ahhoz, hogy az ember szétválassza az ocsút a búzától.
– Na, gyere, te bánatos rigófiók, most kitanítalak arra, miként hallgasd a tata szavát!
A kislányt karjára véve jó Márton gazda fellépett az ámbitusra, majd az öreg lábához telepedett.
– Tetszik-e, amit lát, nagyapa? – kérdezte eztán. A vénember nem szólt, csak körbehordozta tekintetét a tájon. Szemében tükröződtek Lajosülése csekély számú házai, a birka-, ló- és tehénistállók, messzebb nyugatra a Sás-járás, azon túl a dombnak is soványka Pálinkás- és Határhegy, délre a hatalmas Csődöri erdő, keletre pedig a nádhajú tavacskákkal, vizenyős rétekkel tarkított Lajos-puszta.
– Köszönet illesse a mi dicső királyunkat, akinek mindezt köszönhetjük! – mondta végül Trumpetarius Péter nagy megindultsággal. – Ő adta György mester budai deáknak és nékem ezt a vidéket, amiért kardunkat számtalan csatában érte forgattuk.
– Ez igaz, papa? – súgta jó Márton gazda fülébe a kisleány. – Tényleg Ulászló királyunk adta tatának Lajosülését?
– Ő bizony, de nem a mostani, a II. Ulászló, hanem az első, még 1444-ben.
– Hát volt másik Ulászló király is?
– Valaha rég, mikor te még ábrándos gondolat sem voltál, a tata pedig... No, várjál csak, mindjárt kiszámolom, hány éves is lehetett akkoriban! – jó Márton gazda mindkét kezének ujjait használva gyűrögette homlokát. – Aszongya, hogy Péter tata 1410-ben született, amikor Luxemburgi Zsigmond urunk ült a trónon, aki egyébiránt nemcsak a magyarok, de a németek és csehek királya, sőt német–római császár is volt egy személyben. Húszesztendősen a dédapád az ő szolgálatába állt mint szabad magyar nemes, és híve is maradt egészen 1437-ig, amikor is Zsigmond meghalt. Őt követte Albert király, ám néki Isten kegyelméből csupán három esztendő adatott meg a trónon, merthogy Neszmélyen beteg lett, és nagy hirtelenséggel meghalt. Őt követte 1440-ben I. Ulászló...
– Akitől mi Lajosülését és körötte a sok szép erdőt, rétet, legelőt, kaszálót, hegyet és tavat kaptuk! – kotnyeleskedett a kisleány, ám az apja, ujját emelve feddte meg.
– Nem mi kaptuk mindezt, hanem a tata, Trumpetarius Péter uram! Ő ontotta érte a vérét, küzdött számtalan csatában, győzte le a pártoskodó V. László ellenkirályt és híveit, a Cillei és a Garai családot. A tatád ott volt Győr sikeres ostrománál, északon kaszabolta Jan Giskra cseh zsoldosvezér martalócait. Hunyadi János oldalán lovagolt, amikor az Bátaszék mellett tönkreverte Garai László seregét, és vívott ezeken kívül még számos csatát a török ellen is.
– A tata igazi hős volt? – csodálkozott rá a karszékben ücsörgő aggastyánra a leányka, és látszott rajta, hogy nem nagyon hiszi, amit az apja mond. – Dejszen a pipát sem igen tudja már egyedül meggyújtani!
– Amikor ezeket a vitézségeket véghez vitte, még fiatal, életerős férfi volt – magyarázta jó Márton gazda, maga is megindultan tekintve nagyapjára. Az öreg vagy nem hallotta őket – pedig a lábánál ültek –, vagy épp egészen elveszett a múlt kavargásában, mert tekintete továbbra is a távolba révedt, remegő ujjai pedig tétován tapogatták a báránybőr selymes szőrét.
– Mennyire fiatal? – rángatta meg kis Jucus az apja ingét.
– Hogyan? – riadt fel merengéséből jó Márton gazda.
– Azt kérdem, hogy mennyire volt fiatal a tata, amikor Lajosülését a királytól megkapta.
– Pontosan az Úr 1444. esztendejében történt a dolog, szóval... – a férfi komótosan utánaszámolt – …éppeg 34 esztendős volt.
– Még nálad is fiatalabb?
– Jócskán – nevetett fel jó Márton gazda, ám tovább nem beszélhetett, mivel az öreg hirtelen felelevenedett, és zengzetes szóval, érces hangon, de továbbra is a távolba révedve a következőket mondta:
„Mi, Ulászló, Isten kegyelméből Magyarország, Lengyelország, Dalmácia, Horvátország királya, Litvánia főhercege, valamint Oroszország trónörököse a jelenlegi levelünk rendjén tudatjuk mindenkivel, akit illet”, hogy „György mester [deák] és Trumpetarius Péter a katolikus hit buzgóságával, lelkesen érkezett a személyes jelenlétünk elé, és velünk Rácország és Bulgária helyszínein át egészen a romániai részek határáig előretörve, az ott zajlott összes ütközetben, amelyeket a már érintett pogány [törökkel] vívtunk, ők az elsők között, a győzni akarók elszántságával, az életüket kockáztatva sok bátorságos katonai műveletet a szemünk láttára hajtva végre, és ezenkívül a vérüket ontva felmutattak és anyagi áldozatokat is vállaltak.” Épp ezért „látván ugyanezeknek (György mesternek és Trumpetarius Péternek) az ajándékozásunk kedvezését és a nagylelkűséget kinyilvánítani szándékozva a Pest vármegyében bírt Lajosülése, Feldeák, Csengőd, Pálos, Kormányos, Vasad és Csősz nevezetű, elhagyott falubirtokokat, illetve pusztákat, amelyek a nemesek régi, az emlékezet által fel nem fogható magva szakadtával a királyi koronánkra szálltak (...) azoknak az összes hasznával, valamennyi tartozékával, nevezetesen: a művelt és műveletlen szántóikkal, rétjeikkel, legelőikkel, erdeikkel, ligeteikkel, szederbokraikkal, hegyeikkel, völgyeikkel, vízfolyásaikkal, a halastavaikkal, halászóvizeikkel, nemkülönben a vízfolyásaikban lévő malmaikkal, azon malmok helyeivel (...) és általánosságban azoknak a valódi és ősi határain belül lévő, bármilyen néven nevezett, előrebocsátott hasznaik es tartozékaik csorbítatlanságával adományozás címen adtuk.”
Az agg végül, levegője fogytán elhallgatott, mire a leányka nagy szemet meresztve, kérdőn és kissé félve tekintett apjára.
– Látod-e, hogy a tata kicsinyt sem bolond – kacsintott rá jó Márton gazda –, hisz most is fejből mondta el Ulászló király adománylevelét, amit a szobájában, a kulcsos ládafiában őriz!
– Megnézhetem? – ugrott volna talpra a kisleány, de az apja visszahúzta őt ölelő karjaiba.
– Majd egyszer, ha már nem leszel ilyen szertelen – mondta jó Márton gazda. – Addig is hallgasd figyelmesen a tatát, és hámozd ki szavaiból, hogy miről mesél.
– Hát voltak még kalandjai?
– Számolatlanul – bólintott az apja. – Miután a király ily szép birtokot adott néki és barátjának, György mesternek, a két hadfi ismét felkerekedett, hogy részt vegyen a hosszú hadjáratban, ami már az előző esztendőben, 1443-ban elkezdődött. A keresztény világ birkózott akkor II. Murad szultán oszmánjaival. Hunyadi János vezetésével a mi seregünk Krusevácnál, Nisszánál, és a Kunovica-hágónál is vereséget mért a törökökre. Az utóbbinál történt, hogy a tata szemben találta magát Turahán bég óriás testőrével, és bár ő maga is majd’ belepusztult, végül csak sikerült őt legyőznie.
– Turahán bég óriás vitéze – lesett át apja válla fölött kis Jucus a diófára, és látszott rajta, hogy érti már, miként kell hallgatni a nagytata szavát. – Azután mi lett?
– Azután? – komorult el jó Márton gazda. – Azután elérkezett 1444. november 10-ének gyászos napja, amikor Várna mellett a két sereg összecsapott, és a nagy vagdalkozásban a fiatal Ulászló királyt, aki meggondolatlanul indult rohamra, a janicsárok körbevették, és megölték. Abban a rettentő csatában több mint 15 ezer keresztény harcos veszett oda. Köztük volt a szép emlékű György mester is, a tata pedig súlyos sebbel tért haza. S bár azóta volt már nékünk V. László és Hunyadi Mátyás nevű királyunk is, most meg éppeg megint egy Ulászló ül a trónon, azért Trumpetarius Péter mégis mindig csak az elsőt emlegeti, aki nékünk Lajosülést és annak környékét adta.
A kisleány ezt hallva felkelt apja öléből, és a karszékhez lépve, nagyot kepeszkedve két karját szorosan dédapja nyaka köré fonta. A szívből jövő köszönethez nem kellett szó, elég volt csak ennyi, s bár az aggastyán továbbra is a messzeségbe révedt, a szemében összegyűlt könny elárulta: nagyon is érzi ő azt a madárkönnyű ölelést.