Kiskunhalasi szégyenkő
A kiskunhalasi szégyenkő egy letűnt korszak büntetés-végrehajtási eszköze. A református egyház 1563-ban vezette be a megszégyenítő eklézsiabüntetést, melynek kiegészítő része volt a szégyenkő.
A kiskunhalasi szégyenkő egy letűnt korszak büntetés-végrehajtási eszköze. A református egyház 1563-ban vezette be a megszégyenítő eklézsiabüntetést, melynek kiegészítő része volt a szégyenkő.
A XVIII. században időleges kiközösítést is jelentett a gyülekezetből. Erre kellett felállnia vagy leülnie annak, akit bűnösnek ítéltek elsősorban paráznaság miatt. De azok is közmegvetés tárgyává váltak, akiket hazudozáson, lopáson, káromkodáson vagy felebarátja megsértésén kaptak, sőt a vasárnapi munkáért is bűnhődni kellett. Az utolsó kiskunhalasi eset 1792. február 20-áról maradt fenn. A követ eredetileg a templom mellett, amikor pedig az egyházi büntetés eszközévé változott, a templom belsejében helyezték el. A vétkesnek három vasárnapon át kellett ott ülnie vagy állnia, a gyülekezetnek hátat fordítva, fehér vagy fekete lepellel letakarva. Akik visszaestek, azokat „kipacalozták”, vagyis levágták a haját, a fejére pedig birka- vagy marhapacalt húztak és úgy kergették ki a városból. Azoknak sem volt könnyebb az életük, akik többé nem csábultak el, hiszen a büntetéssorozat idején teljes kiközösítéssel kellett szembenézniük. A nősülésnél például számított, hogy a leendő menyasszony anyja vagy nagyanyja ült-e szégyenkövön vagy sem. A halasi szégyenkövet egy időre ellopták vagy eldugták. A templom harangjának kicserélése során került elő, amikor gödröt ástak az emelőszerkezetnek. Szilády Áron helyi lelkész és tudós állította fel emlékeztetőnek: „hogy olyan idők is voltak az egyház életében, amikor a rajtavesztett bűnöst a szerencsésebbek megcsúfolhatták, elfeledkezvén Krisztus urunk nagy példaadásáról, amikor az első kő hajítására jogosultságot ítéletében megjelölte”.