Solt

Solt Magyarországon, Bács-Kiskun megyében, a Duna középső szakaszának bal partján, az Alföld nyugati peremén terül el. A város neve Árpád vezér legkisebbik fiának nevéből Zoltán-Zsolt-Solt nevéből származik. A város területe már az őskortól lakott hely volt. A réz- és bronzkor folyamán itt élt népek kultúrájának emlékét is megtalálták a település területén. Bebizonyosodott, hogy itt vezetett a Pannóniából Dáciába vivő kereskedelmi út. 1983-ban földmunkák során nagy kiterjedésű avar temető maradványait lelték meg. Tudományosan elfogadott feltevés, hogy már Géza fejedelem megkezdte a későbbi királyi birtok kiépítését, és a solti szállásbirtokot is ő egészítette ki. Írásban Solt település nevével először egy 1145-ös keltezésű oklevélben találkozunk, amiben a Soltról Dunapatajra vezető utat említik. A XI-XIII. században Solt a kalocsai érsekséghez és a királyi birtokhoz tartozott. Városnak, azaz oppidumnak először 1384-ben említik. Előkerült egy pecsétlenyomó is, rajta a következő felirat: "Solt város pecséti 1619.". A városi léthez kapcsolódik egy monda, melynek eddig nem sikerült írásbeli nyomára akadni, de még ma is létező hagyomány az itt élők körében: nevezetesen az aranykulcs legendája. E szerint a város IV. Béla királytól két aranykulcsot kapott, amiért őt az üldöző tatárok elől elbújtatta, megmentette. A kulcsokat a református templom tornyának gömbjébe helyezték el, mely villámcsapás következtében leégett. Az aranykulcsok összeolvadtak, eltűntek. Azóta is a város pecsétjében láthatók csupán. Solt mezőváros gyarapodását és fejlődését járási, illetve megyei székhely volta is segítette. A török hódoltság azonban véget vetett a virágzó mezővárosi életnek. Bár a település nem pusztult el, az összeírásokban már csak falunak nevezik. Később, mivel fontos dunai átkelőhely volt, megint visszanyerte jelentőségét olyannyira, hogy 1715-ben már ismét mezővárosként jelenik meg az adóösszeírásban. Az egykori mezőváros, majd a kiegyezés után községgé visszaminősített Solt, 1997-ben ismét visszakapta a